Szárny és piramis
Nagy László (Szerző)
Csoóri Sándor (Bevezető)
Egy másik életmű töredéke
Ismét egy Nagy László-könyv a síron túlról. Már a harmadik életjel a halál után.
Már a harmadik meglepetés, amire nem is számítottunk. Ezúttal a rajzaiból,
festményeiből, rézkarcaiból kikerekedő könyve: a sose pihenő képzelet és kéz
közös hagyatéka. Látszólag melléktermék: az el-elkalandozó kedv zsákmánygyűjtése
a szomszédos mezőkről. Lényege szerint azonban jóval több ennél: egy másik
életmű töredéke. A betetőzött költői sors mellett egy csírájában maradt festői
pálya lehetőségének a vázlata. Egy lemondás vissza-visszajáró lelkifurdalása és
kísértete.
Azért a lemondásé, mert Nagy László fiatalon csakugyan festőnek készült. A Pápai
Református Kollégium rajztermében – négy-öt diákművész képei közt – még most is
látom a rajzait, vízfestményeit. Fák, lovak, lombok mögé bújt vízimalmok a
képeken. A várost átszelő Tapolca folyó zöld elevensége. Az otthoni udvar,
kocsival, tyúkokkal. Aztán a Somló pompás és fennkölt magánya, a síkságról
nézve. Közben látom őt magát is, megválthatatlan ütemben ballag a Jókai utcán, a
Csóka vendéglő felé, de csak bizonyos távolságból láthatom, hiszen idősebb
nálam, „fölöttem jár”, ráadásul kereskedelmista, s ő már „híres fiú”. A
rajztanárunk, A. Tóth Sándor Móricz Sándorral, Rohonczy Jánossal együtt az ő
nevét is emlegeti. Forróság önt el, ha közülük bármelyik mellett elmegyek vagy
megállhatok. Festeni, rajzolni, sajnos, nem tudok, de a matematika s a költészet
néha megkótyagosít, és ilyenkor a hullámokban érkező sugalmak révén
egyenrangúnak érzem magamat mindenkivel. Még azzal a rejtélyes, rövid szakállú
festővel is, akit Rohonczyék, Móriczék, Nagy Lászlóék is tehetségesnek tartanak.
Tehetségesnek? Művésznek? Nem csoda, mivel már a neve is lenyűgöző:
Istenes-Iscserekov András. Azt rebesgetik róla, hogy orosz származású.
Ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, s ami a származását illeti, az még külön is
borzongató. Igazi Dosztojevszkij-hős. Jár-kel magányosan a városban, többnyire
siet, széles karimájú kalapja alá betódulnak az északról érkező felhők, s
begomolyog az ég. Neki magának is ijesztően kék szeme van, talán ettől a
szakadatlan gomolygástól. Néha nyomába szegődöm titokban, szeretnék hozzá
hasonlítani, sőt azt is szeretném, ha a „fiatalabb kartársai”: Móricz és Nagy
László is csatlakoznának hozzá: fújhatna a szél, eshetne az eső, s mi mégis
elfojthatatlan lángjai lehetnénk Pápa városának. Csak a tornyok illenének
hozzánk, s a kollégium falába beleégett suhanc Petőfi árnyképe.
A háború aztán elfújt mindent. Német katonazokniban s autógumiból metszett
saruban elfelejti az ember ihletett emlékeit. Nem akartam többé művész lenni: a
hadifogságból és a frontról hazatérők történetei jobban érdekeltek, mint a
művészet.
Egy nyári napon azonban végigfutott a hír a városon, hogy a vörös szakállú,
búskomor festő a vonat alá vetette magát, mint József Attila. Nagy, véres
sáljáról is beszéltek, amely rátekeredett a tengelyekre. Valami összerándult
bennem. Az egykori – művészek közelében támadt – izgalom átváltozott bennem
megrendüléssé: vallásos áhítattal kezdtem tisztelni az önpusztító alkotókat.
Móricz és Nagy László is eltűnt már akkor látókörömből, de az én diákfejemben
mégis úgy éltek tovább, mint az öngyilkos Iscserekov András utódai. Mint a jövő
nagy ígéretű festői.
Hogy a költő Nagy László azonos az én legendásított pápai festő ismerősömmel,
csak akkor derült ki számomra, amikor az ötvenes évek elején személyesen is
találkoztunk. Egy bujkáló, bakonyi mosollyal elintézte László a múltat. El
Pápát, a jövőjüket vesztett elképzeléseket. Elintézhette, hiszen akkor már a
harmadik verseskötete: A nap jegyese is mögötte volt. Messze mögötte a
pokróctalan népi kollégiumi korszak, a Képzőművészeti Főiskola stúdiumai, „Kmetty
papa” sajnálkozó arcával, aki újra és újra még a tandíjat is kifizette volna a
tehetséges növendéke helyett, csak hogy visszatérítse a festői pályára.
De ha mindez mögötte volt is Nagy Lászlónak, a grafika, a festészet, a
szobrászat iránt érzett kivételes vonzalma nem lúgozódott ki belőle soha.
Emlékszem az 1955-56-ban megtáltosodó Új Hang szerkesztőségében lezajló
ízlésütközetekre. A folyóiratot Simon István és Bodnár György szerkesztette, de
az „új hangot” mindenben Juhász és Nagy László adta meg. A laphoz bejáró írók
közül kizárólag csak nekik volt képzőművészeti tájékozottságuk és kultúrájuk.
Ferenczy Béni félrelökött Petőfijét ki méltatta először diadalmas konoksággal és
hozzáértéssel? Nagy László! S Kondor Béla apokaliptikus látomásai előtt is ő
nyittatta ki velünk a szerkesztőség ajtaját, ablakait. Ama bizonyos
Dózsa-sorozat a forradalomról, az első kondoros jelentkezés, a fejvesztettség
roppant igézetével és erejével ugyanúgy borzongott végig az idegeinken, mint a
minden szürkeséget, hivatalos és tompa realizmust elsöprő juhászi eposzok, Nagy
László-i versek. Szédítő metaforákkal telítődött körülöttünk a levegő s a
korszak. Jéggel beüvegezett erdőkben járt-kelt a képzelet fától fáig. Különös
kábeleken a temető telefonált. Halál, deres fű, patanyom, s a vasárnap
gyönyörétől megremegő városok új mindenségbe szerveződtek össze. Gépek s megőrlő
bábeli szerkezetek jelentek meg új látomásainkban, hogy fölismerjük a körénk
épült totális világ természetét; hogy az elrettentő képekről ráismerjünk a
magunk félelmeire, s megfogalmazott félelmeinkről viszont ismerjünk rá saját
szabadságigényünkre s akaratunkra. Soha annyi szövevényes, gazdagon értelmezhető
kép, metafora még nem született magyar nyelven, mint akkortájt. Még Csokonai és
Vörösmarty vízióiban sem. Mintha az évekig darócba s plakátruhákba öltöztetett
szellem akarta volna igazolni mélyebb képességeit! Mintha a távlatait s
eszméletét vesztett magyar művészet nyerte volna vissza – képtobzódásban –
magabiztosságát s teremtőképességét. Engem utólag még az az elfogódott gondolat
is megérint, hogy Nagy László látomásokká átalakított költői képeibe az évekkel
előbb háttérbe szorított festő is besegített.
Ez a föltevés persze bizonyíthatatlan. Az azonban már bizonyítgatás nélkül is
beszédes tény, hogy Kondor Bélával, a rézkarckirállyal, a modern grafika ifjú és
modern mesterével ekkor köt barátságot. Ez a barátság nem csupán testi-lelki
alapozású. Esztétikai és morális gyökerű is.
*
Aki végiglapozza ezt a könyvet, sok helyütt rábukkanhat a baráti szellem
jelenlétére. Egy-egy kéz, egy-egy szárnyas férfialak megrajzolása
tagadhatatlanul Kondor Bélás. A piros hóhérfej virággal, Kondor bármelyik
festményére is odaillene! Lehetne társa a Késes embernek, az Ítélkezőnek, A
műtücsök fölbocsátásának is. A szimbólumteremtés ugyanúgy egymás mellé sodorja
őket, mint a groteszk ellenpontozás. De mért olyan baj ez? Arany János, a
megbabonázott barát, Petőfit utánzó verseiben is egészen más harangszót hall,
más egeket ölel magához, mint Petőfi. Hatás és kölcsönhatás egyébként is
rejtelmesebb dolgok. Kondor Darázskirálya – a címében s elgondolásában is – Nagy
László-i motívumokra utal. S néhány Kondor-kép szerkezete is rokon asszociációk
ködéből bontakozik ki végül. Tündéreskedések és angyalkodások találják szembe
magukat roppant kőgörgetegekkel, bibliai katasztrófákkal mindkettőjük
életművében. Vannak tehát jófajta kölcsönhatások is, amelyek osztódással
szaporodnak, majd pedig önállósulnak.
A kölcsönhatás bizonyítására idéznem kell egy Kondorról szóló Nagy
László-írásból. Ezt írja róla: „Élete végéig érintetlenül hagyták az
elvonatkoztató meg tartalmatlan irányzatok. Mindig az érzékletesség határain
belül küzdött igazáért.
Éhsége az emberi szépre, igazra, az áldásos technikákra, játékra, szabadságra, a
megtartó szerkezetre eredendő és meghatározó vonása. Jellemvonása…
A fragmentizmussal szemben arcvonal ez a mű, föllelhető benne az álmodott
grünewaldi egység. Művészetének rendszere van, szimbólumok, tömény jelek
hordozzák eszméit, itt az ellentétek végleges feszültségek, de néha egyetlen
pólus is átfordul önmaga kontrájába. A teremtett világ, ami sokfajta
grafikájában, festészetében öntörvényűen él, annyira új, hogy csaknem teljesen
elüt a magyar hagyománytól… Mégis az igazi hagyomány így születik.”
Aki ilyen tökéletesen megért egy másik szellemet, az már önvallomást fogalmaz.
Mert egyetért vele; mert kedve lenne folytatni, tágítani, bokrosítani a másik
eszméit, elgondolását.
A töredékesnek maradt Nagy László-i grafika és festészet köré így képzelem én
oda, tágításul, azokat a változatos és feszes dimenziókat, amelyeknek nem volt
alkalmuk világra jönni. A Dylan Thomas-, a Szécsi Margit-, a Miguel
Hernandes-versekhez készített illusztrációk megsejtetik velünk, milyen ábrázolói
képzelet működött Nagy Lászlóban. Verseihez hasonlóan a rajzolásban is
jelképteremtésre törekedett. Réteges metaforák alkotására. Egyik rézkarcán
például, sörényében két égő gyertyával megszállott ló vágtat a világ fölé, hátán
a költészet zászlós múzsájával. A földön s a földben magukra hagyott lények
hallgatóznak. Számukra nem jelent semmit ez a mámoros vágta. S ha netán hallanak
is valami suhanást, zajt, földközelből csupán a gyászbóbitás temetői lovak
trappoltását hallják. Nincs az emberek zömének füle a csodák szokatlan neszére?
A pőrére vetkőztetett múzsának akkor is járnia kell a Földet és az Eget
összekötő térben… Ugyanilyen jelképes rajza a Gitárölő is. A Sárkányölő Szent
György ellenpéldája. Nem a gonoszt ölik dárdával a képen, ellenkezőleg, a gonosz
öli a költészetet, a zenét. A rajzot a börtönben elpusztult Lorca-barát spanyol
költő, Miguel Hernandes emlékére készítette. De bármelyik, véletlenül kikerekedő
vagy pontosan megszerkesztett rajzát nézi is meg az ember, a Jelenések
szomszédságában érezheti magát. Bolond világvárosok mutatják meg poklos
anyaméhüket, ha csak egy pillanatra is. Dylan Thomas-i alkoholhercegek feküsznek
ravatalon. Meztelen farú nők, fekete harisnyásan várnak a táncba hívásra. És
persze a lovak! A lovak! A hétfájdalomtól megtekeredő testűek! Forognak saját
kíntengelyük körül, mintha épp búcsúznának… De nem folytatom. Kár volna
elemezni, ami nem elemzésre vár, hanem a figyelmünkre, s méltatni, ami nem
méltatásra. Nagy László mostani könyve inkább a természet ajándéka, mint a
besorolható műfajoké. Játék, tűnődés, elragadtatás rajzban, boldog és
boldogtalan irkafirka a sors lapszélére, az emberben örökké munkálkodó
esztétikai igény dokumentuma. Ahogy a lakásában üresen maradt felületeket, belső
kényszerből, ősi díszítő ösztönből telifestette, az idő üresen maradt felületeit
se hagyhatta soha kopáran, berajzolatlanul.
Halála reggelén ott álltam én is fejénél, mintha egy világomlás romjai között
álltam volna. Keze a paplan fölött elérhetetlen messzeségben immár a maga
készítette Betlehemi csillagtól. A romok között semmi se volt sajogtatóbb, mint
az a néhány árván maradt véső, melynek a nyelét ő maga esztergálta, csinálta,
kézhez állónak, hónapokig. Válogatott fákból: puszpángból, tiszafából,
cédrusból, vörös indiai teakfából. Faragni akart velük maradék idejében. Faragni
asztalt, lábasszekrényt, befesthető faszobrokat, s ki tudja, mit még, hogy a
verseihez illeszkedő világot a saját keze munkájával népesítse be.
A vésők ott állnak ma is a döbbenet fölött. Ők is csak sejtik, hogy az egyik
legnagyobb magyar költői életmű árnyékában még mi minden élet és mű maradt
félben.
(Csoóri Sándor)
A könyv antikvár példány, állapota jó.
Kiadó: Magyar Helikon
A kiadás helye: Budapest
A kiadás éve: 1980
Kötéstípus: Vászon
Oldalszám: 117
